Klió 2001/2.
10. évfolyam
A Loyolai Szent Ignác által 1534-ben alapított Jézus társaságnak III. Pál pápa által 1540-ben jezsuita renddé alakított, Franciaországban hol csodált, hol lenézett, sokak által „rettegett” tagjait már a kezdetekkor a reneszánsz humanizmusa vezette. Nagyszabású és sokoldalú tevékenységük (kollégiumok és egyetemek alapítása, hittérítés stb.) ellenére számuk állandóan csökkenő tendenciát mutatott; létszámuk ma mintegy 12 250-re csökkent, amely létszám nagyjában-egészében egyenlően oszlik meg az amerikai és az európai rendbéliek között.
A rend céljai az idők folyamán természetesen módosultak, próbálkozott alkalmazkodni az adott korszak eszmei-történelmi valóságához (bár ez nem mindig volt egyértelmű és sikeres). Így pl. a XVI. században az amerikai kontinensen próbálta az alig elkezdődött európai hódítás által okozott károkat helyrehozni. Tagjainak világnézetét, cselekedeteik mozgatórugóit egyfajta pokolközpontúság jellemezte, mely szerint „a meg nem keresztelt népek a pokolban végzik”. Majd csak a XVI. és a XVIII. század közötti időszakban ment végbe változás gondolkodásmódjukban, amikor kezdte őket erősen foglalkoztatni a gondolat, hogy a kereszténységet kell az „idegen kultúrákhoz” alakítani. A XVIII. század első felében a jezsuiták már olyan hatalommal és függetlenséggel rendelkeztek, ami kiváltotta az amerikai és az európai gyarmatosok, sőt, az uralkodóházak és udvarok „ellenségességét”, végül a francia forradalom sem kímélte őket, így hamarosan szinte mindenhonnan kiűzettek.
A rend tagjait mindig is foglalkoztatták a tudományok legkülönbözőbb ágai: sokan közülük több nyelven beszéltek (pl. François Xavier katalánul, görögül, spanyolul, latinul, portugálul, franciául, de tanulta a hindit, a malájt és a japánt is); latin betűkkel átírtak több ázsiai és amerikai helyi nyelvet (a vietnamit, a guaranit, az algonkint, a huront és a sziút), de foglalkoztak matematikával, általában természettudományokkal. Evangelizáló tevékenységük során eljutottak a világ sok ismeretlen vagy csak még felfedezés alatt álló területére, országába, Mozambikba, Északnyugat-Indiába, a Malabár-partra, Ceylonba, Madurára, Japánba, Kínába. Francia jezsuiták csak a XVII. századtól indultak nagyobb számban a tengerentúlra.
A XVI. században Brazíliába eljutott jezsuiták borzalmas állapotokat találtak a helyszínen, ami az európai behatolás és az európaiak által véghezvitt pusztítások következménye volt; érkezésüket az európaiak által az indiánok között végzett népirtás előzte meg. Ezután a jezsuiták a XVI–XVIII. század között azon voltak Brazíliában, hogy az indiánokat meggyőzzék az összefogás szükségességéről, ami nélkül „menthetetlenül a rabszolga-kereskedők prédájává válhatnak”. Paraguayban a jezsuita atyáknak sikerült az ottani indiánokat rábírni egyfajta indián gazdálkodási forma létrehozására; a megkeresztelkedett indiánok hamarosan kiváló pásztorokká váltak; ugyancsak Paraguayban az egyik jezsuita rendfőnöknek sikerült a spanyol királynál kieszközölni, hogy a guarani indiánokat felfegyverezzék. Mindezen óriási változások eredményeként a „keresztény Paraguay gyakorlatilag szuverén állammá vált, volt saját írása, cseregazdálkodása, fegyverei”. A hamarosan megszülető városok mögött állattartó és ültetvényes gazdálkodás állt, minderre pedig a kacikákból rekrutálódott saját „milícia” vigyázott!
A jezsuita szerzetesek ezalatt mindenütt, ahol telepeiket kiépítették, továbbra is nagy gondot fordítottak a tudományok művelésére. Így például a XVII. században Avril atya etnográfiai kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy Amerika benépesülése az észak felől Amerika felé sodródó jégtáblák utazási eszközül történő felhasználásával mehetett végbe. Más jezsuita etnográfus szerzetesek azt feltételezték, hogy valamiféle eredet-kapcsolat állhat fönn a szibériai sámánista népek és az amerindiánok között. 1611-ben a jezsuitáknak e lőször sikerült elérniük, hogy a keresztény hitre tért indiánok mentesüljenek a kényszermunka alól; a parana és a guarani indiánok hitvilágát pedig arra használták fel, hogy „valódi indián és keresztény városokat hozzanak létre, amelyekbe a gyarmatosok nem léphettek be”.
Az evangelizációban is új módszereket kezdtek bevezetni. Mielőtt még az igazi misszionáriusi munkába fogtak volna a bennszülöttek között, igyekeztek az illető bennszülött társadalmak belső életét, szokásait tanulmányozni. Egy olasz jezsuita atya, bizonyos Matteo Ricci, Kínában alkalmazta sikerrel ezt a módszert: lefordította kínaira a Miatyánkot és az Üdvözlégy, Máriát, s megpróbálta egymáshoz közelíteni a hagyományos kínai és az európai keresztény gondolkodásmódot. Ugyancsak Kínában, más jezsuiták mint írástudók, asztronómusok, fegyver-, szökőkút- és naptárszakértők jeleskedtek. A kínai–francia kulturális és vallási kapcsolatok azonban megszakadtak, mivel – láthattuk – a jezsuitákra alapozódtak.
A XVII. században egyre inkább „a gazdasági érdekek kezdtek felülkerekedni Isten érdekein”, mivel 1690-ben Brazíliában arany- és gyémántbányákat fedeztek fel, ami a spanyolokat és a portugálokat államhatáraik kijelölésére késztette. A XVIII. század második felétől azután az indiánoknak el kellett volna hagyniuk szabad városaikat, ami óriási csalódást okozott a kereszténységbe vetett hitükben. A guarani indiánokból verbuválódott gerillák rátámadtak a földmérőkre, a jezsuita szerzeteseket pedig felügyelet alá helyezték. 1755-ben Spanyolország és Portugália hatalmas és jól felfegyverzett hadsereggel szétzúzta az indián ellenállást; igaz, utóbb rájöttek, hogy az indiánok nélkül semmire sem mennek a földeken, ezért elvonultak; arra, hogy ott voltak, csak az iszonyatos pusztítás nyomai emlékeztettek.
Amerika más vidékein a jezsuiták tovább folytatták – szegényes eszközeikkel – felfedező és felderítő tevékenységüket, így Észak-Amerikában, Francia Louisiánában, a Mississipi mentén. Itt megbélyegezték az indiánok rabszolgasorsba hajtását, míg Guayanában és Guadeloupe szigetén viszont arra buzdították a szökött néger rabszolgákat, hogy térjenek vissza uraikhoz.
A jezsuitákra hamarosan kemény megpróbáltatások vártak; Jézus Társaságát II. Frigyes és II. Katalin mentették meg, amíg 1814-ben VII. Pius pápa hiva-talosan visszaállította azt; tagjai között elsősorban oroszokat, lengyeleket és németeket találunk. Ellenségeik tábora egyre gyarapodott.
A XIX. században a jezsuiták a világ sok részén számos kollégiumot és szemináriumot működtettek, jelentős volt a szerepük a jótékonysági akciókban, amelyek keretében mind a XIX., mind a XX. században pénzzel támogatták a missziókat. Az általuk fönntartott, működtetett kollégiumokban kemény rend uralkodott, az azokban tanuló és lakó ifjak a gazdag családokból kerültek ki (pl. Martinique és Réunion szigetén), és a restauráció alatt támadták a rabszolgaság-ellenes mozgalmakat. Szerepük egyre nőtt Madurán, Bengáliában, Kínában, Madagaszkáron; nevelői tevékenységük azonban elsősorban a vallási és a polgári elit képzésére terjedt ki. Általában elmondhatjuk, hogy a jezsuiták „nagyon hasznosak voltak Kínában, sikeresen működtek Indiában”, viszont „csak nehezen értették meg a XIX. században Fekete-Afrikát, sőt, még Madagaszkárt is”.
Fölmerül egy jogos kérdés: kik pénzelték ezeket a – francia – jezsuita missziókat, amelyek sokfelé oly sokféle tevékenységet fejtettek ki?
Nos, a cikk szerzője kiemeli a jezsuiták „különleges tehetségét”, amelyet latba vetve képesek voltak adományokat gyűjteni működésükhöz. Hiszen tény, hogy ezek a missziók „vagyonokba kerültek”, és ezeket a „vagyonokat” nem az állam, hanem a „francia katolikus családok adományozták”. Mindez azonban nem segített abban, hogy hamarosan kemény, erős, új ellenfelek kihívásával, a protestáns missziókkal kerüljenek szembe...
Elisabeth Dufourcq: Les Jésuites outre-mer (A jezsuiták a tengerentúlon). In: Mondes et cultures. Comptes rendus trimestriels des séances de l'Académie des Sciences d'Outre-Mer. Tom LIX – 1 – 2 – 1999. Académie des Sciences d'Outre-Mer, Párizs, 2000. 167–195. o.
Kun Tibor